Hegedűtanár

Kottaolvasási segédlet

Alapvető jelölések

AA modern kotta öt vonalból és négy vonalközből áll, ezeken helyezik el a hangjegyeket, hogy könnyebben összehasonlíthassuk a hangmagasságokat. Szükség esetén pótvonalakkal egészítik ki ezeket. A kotta elején található a kulcs, ami megmutatja, hogy az adott vonal és vonalköz melyik hangot reprezentálja.

A violinkulcs, vagy más néven G-kulcs, alulról a második vonalból ered (bár nyomtatásban ez nem mindig így van, inkább körülfogja a második vonalat), és a "G" hang pozícióját jelöli. Zongoránál általában ez a kulcs az felső szólamot jelzi, és az ének szólamokat is általában ebben a kulcsban írják.

A basszuskulcs, vagy F-kulcs, az alulról negyedik vonalról indul, és az "F" hang helyét mutatja. Amikor ilyen jelet látsz, az azt jelenti, hogy a hangok mélyebbek a violinkulcshoz képest (lásd az alábbi ábrát)! Ezért általában ebben a kulcsban rögzítik a mélyebb dallamokat - zongoránál például a balkéz szólamát, a kíséretet.

A kulcs után következik az ütemmutató, amiről később részletesebben is beszélünk. Az alábbi példában a 4/4 azt jelenti, hogy az adott dalban négy darab negyed értékű hang alkot egy ütemet.

Ritmus és ütem

A hangjegyek lehetnek teli vagy üres körök, és rendelkezhetnek szárával vagy anélkül. Ezek a jelölések segítik a zenészeket a hangok időtartamának, azaz értékének kifejezésében.

A különböző hangjegyek időtartama megegyezik az elnevezésükkel; például egy negyed hang addig szól, amíg két nyolcad, egy egész hang pedig négy negyed hosszúságú. A fenti példában egy ütem négy negyedet foglal magában, így egy ütemben elhelyezkedhet egy egész hang, két fél hang, négy negyed hang, és így tovább.

A nyolcadokat és a tizenhatodokat, ha önmagukban állnak, egy- illetve két zászlóval jelölik (ezáltal megkülönböztetve a negyedektől). Ebben a példában (balra) egy negyed hang után egy nyolcad, majd egy szünet következik.

A hangokhoz hasonlóan a szünetek hosszát is különböző jelekkel rögzítik (lásd jobbra).

A fenti hangjegyek segítségével számos különböző ritmus leírható, azonban vannak olyan gyakran használt vagy speciális ritmusképletek, amelyek külön elnevezést is kaptak. Például a szinkópa egy rövidebb, egy hosszabb és egy rövidebb hang sorozata. Az éles ritmus egy nyolcadból és egy pontozott negyedből áll, míg a nyújtott ritmus ennek fordítottja. A triolában a hangok rövidebbek a nyolcadnál, mivel egy negyedet három egyenlő hosszúságú hangra osztanak fel.

A hangjegyek értéke kizárólag az egymáshoz viszonyított hosszukat fejezi ki (például egy negyed hang feleannyi ideig szól, mint egy félhang). A negyedek közötti sebességet a kotta felett elhelyezett tempójelzés határozza meg. A kis hangjegy melletti szám azt mutatja, hogy percenként hány leütéssel kell számolni, amit precízen beállíthatsz egy metronómon. Más esetekben szöveges utasítások segítenek a tempó megértésében, erről bővebben fogunk beszélni az egyéb jelzéseknél.

Ahogy korábban említettük, a kotta elején, a kulcs után mindig szerepel az ütemmutató – két szám, amelyek meghatározzák az adott dallam alapritmusát. A felső szám azt jelzi, hány hang alkotja az alapritmust, míg az alsó szám azt mutatja, ezek a hangok milyen hosszúak. A 4/4-es ütemjelzés azt jelenti, hogy az adott dallam üteme négy darab negyedhanggal írható le. A keringő ritmusa 3/4, vagyis ha a lábaddal dobolod a ritmust, három "negyedet" dobbantasz egy ütemben. Lassabb dallamok üteme lehet például 2/2 (két darab félhang), míg gyorsabbaké például 4/8 (ilyenkor az alapritmust négy darab nyolcad alkotja).

Általában az ütem első hangja hangsúlyosabb a többinél – azonban ezt a dallam vagy a szerző egyedi elképzelése módosíthatja (lásd még az egyéb jelzéseknél).

Hangnemek

A kotta olvasható ABC-s nevekkel és szolmizációval is. Az ABC-s nevek a következők: C, D, E, F, G, A, H, C... Ha a kotta elején (a kulcson és az ütemmutatón kívül) nincs más jelzés, a C hang megfelel a dó szolmizációs hangnak. A jobb oldali képen látható hangsort ennek megfelelően C-dúrnak nevezik.

Azonban megtörténhet, hogy változik a hangnem, vagyis a dó szolmizációs hang elmozdul (például előfordulhat, hogy egy dallam C-dúr hangnemben túl alacsony lenne ahhoz, hogy valaki kényelmesen elénekelhesse). Ebben az esetben a dó-t a G hang jelképezi, így ezt a hangsort G-dúrnak nevezik.

Az ABC-s és szolmizációs elnevezések közötti különbség abban rejlik, hogy az ABC-s nevek fixek, és mindig ugyanazok, függetlenül attól, milyen hangnemben van a kotta. Ellenben a szolmizációs nevek változhatnak az ABC-s nevekhez képest. Tehát más és más hangnemekben a "dó" változtathatja a helyét (például C-dúrban C = dó, G-dúrban G = dó, F-dúrban F = dó). Ezt nevezik relatív szolmizációnak.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az alap hétfokú hangsorban a hangok nem egyenlő távolságra vannak egymástól; a mi (E) és fá (F) hangok között, valamint a ti (H) és dó (C) hangok között csak félhangnyi távolság van. Azonban ha hangnemet váltunk, és a hangsort a kottában máshol kezdjük, akkor – a félhangoknak megfelelően – csökkenteni vagy növelni kell a kottában jelölt távolságokat. A fenti képen látható G-dúrban például az E hang a lá szolmizációs hangnak felel meg. Utána a kottában az F hang következne, ami csak félhangnyi távolságra lenne, viszont a szolmizáció szerint a ti hangnak kell következnie, ami egész távolságra van. Ezért az F hang helyett egy fél hanggal magasabbat kell játszani vagy énekelni, amit a kottában "Fisz"-nek nevezünk. [Ha a hangsort folytatjuk, így a következő hangköz is helyes lesz: a Fisz és a G hang között már csak fél lépés van, ahogy a ti és a dó között is.]

Amennyiben hangnemet váltunk, és egy hangot fél hanggal felfelé kell emelni a kottában, ezt általában egy kereszttel (#) jelölik, ahogy azt a fenti példa is szemlélteti. A kereszt mindig középen található, és mindig azon a vonalon vagy vonalközen helyezkedik el, amelyik a hang magasságát módosítja.

Egy hangot fél hanggal le is lehet szállítani, ezt b-vel jelzi a kotta. Ennek az előjegyzésnek az alakja egy kis bé betűhöz hasonlít, és a bé betű „hasa” mutatja, melyik vonalra vagy vonalközre vonatkozik. A képen az F-dúr skála látható, ahol az F hang felel meg a dónak, így a H hang helyett fél hanggal alacsonyabbat kell énekelni vagy játszani ahhoz, hogy a hangsort megtartsuk és a fá szolmizációs hangot kapjuk.

A kereszttel felemelt hangok elnevezése -isz végződést kap, míg a b-vel lejjebb vitt hangokat -(e)sz végződéssel nevezik meg. A kereszttel jelölt hangok esetén F-ből Fisz lesz, a C-ből Cisz és így tovább, míg a b-vel jelölt hangoknál E helyett Esz-t, és A helyett Aszt mondunk. Az egyetlen kivétel a H hang, amelynek magasságát fél hanggal csökkentve a Bé hangot kapjuk.

A kereszttel történő „felemelés”, vagy a b-vel történő „leszállítás” egyenértékű, mindegyik fél hanggal változtatja az alaphang magasságát. Így például a Gisz és az Asz elnevezésű hang tulajdonképpen ugyanazt a hangmagasságot jelöli.

Ha a módosítójeleket a hangjegy elé írják, akkor csak az adott ütemben érvényes, a kotta többi részére nem vonatkozik. Ha viszont már a kotta legelején, a kulcs mellett jelzik a módosítást, akkor az adott hangok közül mindegyikre vonatkozik, amely a kottában szerepel – a G-dúr példájánál maradva az ötödik vonalra írt kereszt az F hangot Fiszre változtatja nem csak az ötödik vonalon, hanem az első vonalközben is.

Ha az előjegyzéssel módosított hangjegy helyett mégis az alaphangot kell használni, akkor azt a feloldójel mutatja (ez szintén csak az adott ütemre érvényes).

Az előbbi példákban dúr skálák kottáit hoztuk példának, amelyek alaphangja a dó. Vannak azonban moll (más néven eol) hangsorok is – ezek ugyanazokból a hangokból állnak, csak az alaphagjuk a lá, vagyis egy moll skála az alábbi szolmizációs hangokat öleli fel: lá, ti, dó, ré, mi, fá, szó, lá. Az előjegyzés nélküli, alap moll skála az a-moll (lásd a képen). A moll hangnemeket kis betűvel jelöljük, szemben a dúr hangnemekkel, amelyeket nagybetűvel írunk.

Minden skálában hét hangjeggyel lehet emelni vagy csökkenteni az alaphang pozícióját, mígnem a kotta minden lehetséges variációját kihasználjuk. Ez azt jelenti, hogy a kotta 30 különböző hangnemben képes rögzíteni a hangsorokat (a két alaphangnem mellett 7-7 kereszttel jelölt dúr és moll hangnem, valamint ugyancsak 7-7 bé jelölésű dúr és moll skála). Az egyes hangnemek nevét és előjegyzését az alábbi táblázat foglalja össze.

Egyéb jelzések

Előfordul, hogy a kotta végét jelző kettős vonal előtt két pont van, ilyenkor meg kell ismételni a darab egy részét. Nézd át újra a kottát! Ha a „belsejében” is találsz valahol kettős vonalat, illetve mellette (ezúttal a jobb oldalon) két pontot, akkor onnan kell kezdened az ismétlést. Ha nem találsz ilyet, akkor az elejétől kell ismételned az egész darabot.

A hangjegy felett található > jel azt mutatja, hogy az adott hang a többihez képest hangsúlyosabb, hangosabb.

Gyakori, hogy a kottában két (azonos hangot jelölő) hangjegyet egy ív köt össze. Ez azt jelenti, hogy a második hangot nem kell külön kiénekelni, illetve lejátszani, hanem az első hangot meg kell hosszabbítani a második értékével. Gyakran azért használják, mert a kitartott hang hosszabb, mint az ütem (például a darab 2/4-es ütemjelzésben íródott, de a zeneszerző azt szeretné, ha az utolsó hangot 4 negyedig tartsa az előadó).

Szintén a hangjegy hosszát növeli az úgynevezett korona (a hangjegy felett egy pont, afelett pedig egy félkörív). Ennek nincs konkrét értéke, pusztán egy jelzés, hogy hosszan kell tartani a hangot. Gyakran a kotta utolsó hangjegye felett áll.

A zenemű tempóját, dinamikáját és általános jellegét gyakran egy-egy szóval jelölik a kottában, de más szöveges utasításokat is találhatsz a hangjegyek alatt. A nemzetközi gyakorlatnak és a hagyományoknak megfelelően ezek olasz kifejezések, magyar megfelelőjük ugyan nincs, de a gyakoribb utasításokat mindenképpen érdemes megjegyezni:

• Adagio: lassan (66-76 leütés percenként) ⇨ Hallgasd meg: Adagio in G Minor
• Andante: lépésben (76-108 leütés percenként) ⇨ Hallgasd meg: Wolfgang Amadeus Mozart - Piano Concerto No. 21
• Allegro: gyorsan (120-168 leütés percenként) ⇨ Hallgasd meg: Beethoven - Symphony No.7 in A major op.92 - II, Allegretto
• Piano: halkan (rövidítése: p)
• Mezzopiano: közepesen halkan (rövidítése: mp)
• Mezzoforte: közepesen erősen (rövidítése: mf)
• Forte: erősen (rövidítése: f)
• Largo: lassan szélesen ⇨ Hallgasd meg: Dvořák 9. szimfónia, II - Largo
• Vivace: élénken ⇨ Hallgasd meg: Beethowen 9. szimfónia Op. 125 - Molto vivace
• Dolce: lágyan
• Crescendo: növekedve, egyre hangosabban ⇨ Hallgasd meg: Rossini: Tell Vilmos nyitány (részlet)
• Decrescendo: csökkenve, egyre halkabban
• a Tempo: az eredeti tempóban (ha a darabon belül lassult vagy gyorsult a ritmus)
• Da capo al Fine: játszd újra a darabot az elejétől a Fine jelzésig
• További kifejzések

Forrás: Magyar Iskola, Wikipedia: Kottaírás

• Főoldal